nomad story
Volt idő, amikor az ember azt hitte,
hogy a kézilabda örök.
Aztán eltelt közel húsz év,
és kiderült, hogy semmi sem az –
csak az élet megy tovább rendületlenül,
mint egy elszánt baka a légióban.
Minden percét imádtam.
És amikor vége lett, elkezdtem törni a fejemet:
mi az, amit ugyanilyen szenvedéllyel tudnék
csinálni.
A válasz régi volt. Gyerekkori.
Egyszerűbb, mint gondoltam.
Vendégeket várni és mosolygóssá tenni.
Volt egy álmom.
Aztán volt egy hely.
A többi már csak történelem.
Így született meg:
a NOMAD MACKÓ.
Tata volt az első, aki beleszeretett.
Megküzdött érte,
pedig az élet nem kímélte különösebben.
Azóta fentről figyel, és szeretném hinni,
hogy néha elégedetten bólint.
Anyu az esztétikai consiglieri,
Apu a kertészetügyi miniszter,
a Nejem pedig türelmesen tűri a hóbortjaimat.
„Hagyomány nélkül
az élet olyan ingatag lenne,
mint egy hegedűs a háztetőn”
– mondta Reb Tevje, a tejesember.
Itt aztán mindennek megvan
a maga kis története.
Többnyire vicces,
de leginkább dolgos.
A fenyőfák a mi karácsonyfáink voltak.
A cementköveket Anyuval vadásztuk.
A hintaszék Tatáé volt.
A kisházat barátokkal építettük –
jókedvvel, rossz szerszámokkal
és határozott elképzelések nélkül
.
A hangulat szerintünk utánozhatatlan.
„Szuperfrenetikomaxikapitális” és
gyanítjuk, hogy még Mary Poppins
is jól érezné magát nálunk.
Hisszük,
hogy a teljes élethez
néha meg kell állni.
Töltődni.
És egy kicsit együtt élni a természettel.
Hisszük,
hogy mindenkinek kell
egy hely, ahol
az ember egyszer csak azt mondja:
– megérkeztem.
Hisszük, hogy a NOMAD MACKÓ erre hivatott.
Barátságos emberek,
vagány gyerkőcök
és jóképű ebek
várunk benneteket.
A betérés erősen ajánlott.
